Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert
előkelő anyagból készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát
most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő,
cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának
legalján.

     - Azért én szebb vagyok nálad - mondta a lyuk a zokninak.

     - Mi - csodálkozott a zokni -, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?

     - Mert átlátni rajtam - mondta a lyuk.

     - Ugyan - oktatta a zokni -, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok
átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat!

     - És piszkos is vagy - folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra -,
én bezzeg sohasem piszkolódom be.

     Ezen a zokni elgondolkodott.

     - Na ugye! - hangoskodott a lyuk. - Te is belátod. Nem is méltányos,
hogy én ilyen kicsi vagyok, te meg ilyen nagy.

     Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból.
Nagyobb volt a lyuk, mint a maradék zokni.

     - Teljesen tönkreteszel - siránkozott a zokni.

     - Örülj, hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt - fölényeskedett
a lyuk, és még nagyobbra nőtt.

     - Jaj, megölsz! - kiáltott a zokni, és akkor a lyuk nagy pöffeszkedve
akkorára nőtt, hogy a zokniból nem maradt semmi. De ahogy eltűnt a zokni,
úgy eltűnt a lyuk is. Mert ha zokni nincs, lyuk sincs.

     Így aztán a nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után.